Nagyon szomjasak voltunk és kértünk ivóvizet. De nem kaptunk…
Számomra elképzelhetetlen, hogy ha valaki megszólít és kér tőlem vizet, akkor nem adok neki, holott van rá lehetőségem. Főleg nyáron, hőségben!
Mindegy milyen nyelven kérné, biztosan megérteném és szívesen segítenék.
Szokásos futókörünket róttuk tegnap a férjemmel. Nagyon meleg volt, jó magas páratartalommal, de aki szeret futni – és mi szeretünk – annak ez sem akadály.
Igen, egy kicsit elszámoltuk magunkat, a táv háromnegyedénél igen szomjasak voltunk már mindketten. Egy kis falun (Kappishäusern) vezetett át az utunk. Az utolsó házak előtt kint játszottak a gyerekek az utcán, a szülők is ott üldögéltek. A férjem megszólította őket. Kért egy pohár vizet.
Meglepetésünkre még a kérdést sem „akarták” érteni. Pedig beszéljük a nyelvet, ezt bátran állíthatom. Folyékonyan!
Nem volt vészhelyzet, nem haltunk szomjan. Ez igaz. De azért elgondolkodtató és egyben szomorú is a történet. Komoly nyomokat hagy az elmúlt időszak…félelem, önzőség, elidegenedés, lustaság, elfordulás, érdektelenség? Nem tudom…
Gyerekkoromban a forró nyarakat egy kis faluban töltöttem a nagyszüleimnél. Bármikor bármelyik házba bekopoghattunk egy kis segítségért. Csak köszönni és bemutatkozni „kellett”.
Ez beépül a gyermek lelkébe. Elkíséri az útján. Egyfajta biztonságot ad.
Mit visznek magukkal azok a gyerekek, akik tegnap ezt a reakciót látták a szüleiktől???
Bele sem merek gondolni…
Mernek-e majd embertársaiktól segítséget kérni?
A rohanó hétköznapokban egy pici odafigyelés, segítségnyújtás úgy gondolom pozitívan formázza mindannyiunk jövőjét.
Országtól, nemzettől függetlenül.
A nagy hőségben fogyasszatok jó sok finom VIZET!
