AZ UTOLSÓ ELŐTTI TORTA
Ez a történet a MIÉRTről fog szólni. Az én miértemről. Az én célomról.
…Apa, felfújnád a bicajom kerekét, tudod megyek edzésre…Apa, hideg van a szobámban, megnéznéd a fűtést…levinnél a vonatállomásra, hogy ne kelljen rohannom…meglocsolnád a virágokat, én elfelejtettem…
Ki az a kamasz, huszonéves, aki ismeri a szüleit? Aki megkérdezi őket, hogy nekik mi (volt) az életcéljuk? Mi motiválja őket a mindennapokban? Mit dolgoznának szívesen, ha választhatnának? Hogyan látják ők a világot? Vajon boldogok-e? Hova utaznának el szívesen? Mi szerepel a bakancslistájukon?
Nehéz kimondani, de nem ismertem édesapámat. Aput igen. De édesapámat, mint EMBERT, nem volt időm megismerni. Milyen szívesen feltenném neki a fenti kérdéseket és még vagy százat, ezret.. így felnőttként.
Éltük a szokásos hétköznapokat, mindenkinek megvolt a feladata. Zajlott az élet. Egy ideig. Addig a bizonyos diagnózisig: májrák.
Folyamatosan kérdezgettük az orvosokat, hogy mi okozta, miért történt, mikor kezdődhetett ez a betegség? Egyetlen egy konkrét válaszra sem emlékszem… A család végképp nem értette, hogy miért pont Apu, hiszen megfázáson kívül nem volt ő azelőtt soha beteg.
Miközben kerestük a válaszokat, Apukám természetesen végigcsinált mindent (kemoterápia, műtét), amit előírtak neki. De sajnos ez az út gyógyuláshoz nem vezetett. 2002 februárjában meghalt. Az otthonunkban, abban a házban, amit ő épített fel nekünk, a családjának, az ezermester kezeivel. Ott voltunk vele, de hogy melyikünknek fájt ez a legjobban, azt nem tudnám megmondani…a tehetetlenségből eredő fájdalomra nem írnak fel morfiumot…
Aztán a hétköznapok mentek tovább. Én pedig lassan kezdtem felfogni, hogy nem volt időm megismerni Apukámat, illetve ő sem láthatja mi lesz a gyerekeiből, nem ismerheti meg az unokáit. Semmilyen örömömet, sikeremet, bánatomat nem fogom tudni vele megosztani. Nem vihetem el őt kirándulni, nem mutathatom meg neki a világot. Az életem fontos fordulópontjain ő nem lesz ott… sőt, soha sehol nem lesz már ott…lejárt a közös időnk.
22 közös év. Ennyi volt.
Amikor ezt kezdi felfogni az ember, akkor fáj csak igazán. Az idő majd segít történet nálam nem jött be…rejtett, nehéz teherként cipeltem magammal az utamon.
El kellett telnie 17 évnek, hogy valami értelmét lássam annak, ami velem történt, annak hogy csak ennyi időt tudtam Apukámmal eltölteni és ezt valahogy meg is tudjam magamban fogalmazni, sőt a komfortzónámat tisztességesen elhagyva nyíltan beszéljek róla. Valami pozitívba fordítsam ezt a negatív élményt. Nem egyedül jutottam el idáig, csak valahogy a „véletlenek” sorozata alakította így, hogy ma már erőt, motivációt merítek ebből a megtapasztalásból. Az elvesztés megtapasztalásából.
Az egészségmegőrzés, a megelőzés, a tájékozódás fontosságára szeretném felhívni az emberek, a SZÜLŐK figyelmét. Hogy sokáig lehessetek ANYUKÁK és APUKÁK!
Fordítsatok időt, energiát, pénzt, figyelmet az egészséges életmódra, az egészségetek megőrzésére! MAGATOKRA! Ezzel óriási példát mutattok a gyermekeiteknek is.
TANULJATOK MEG ALAPDOLGOKAT A TESTÜNK MŰKÖDÉSÉRŐL!
Hogy miért is? Mert lehet, hogy egyszer a kérdéseiteken sokminden fog múlni…
Én ma már így tenném fel a kérdéseimet Apukám orvosainak:
- Elképzelhető, hogy azok a parkettalakkok (amiket azóta már kivontak a forgalomból egészségkárosító hatásuk miatt!!!) tartalmaztak karcinogéneket (bizonyítottan rákkeltő anyagok), amikkel Apu minden nap dolgozott?
- Elképzelhető, hogy Apu mája egyszerűen már nem tudta semlegesíteni azt a sok méreganyagot, ami a munkája során a tüdején és a bőrén keresztül rendszeresen a szervezetébe került? És ezért kezdtek el bizonyos májsejtek degeneratív módon osztódni?
- Mi arra a magyarázat, hogy semmi erre utaló jel soha nem volt felfedezhető a véreredményeiben? Miért voltak azok mindig tökéletesek (még az utolsó hónapokban is)?
- Miért nem jár a „hivatalos kezelések” mellé komplett immunerősítő, méregtelenítő program? Ilyet miért is nem kapott Apukám? Miért nem magyarázták el nekünk, hogy ilyesmire szüksége lenne. Az akkori legjobb tudásunk szerint beszereztünk volna valamit, ha már a kórház = az egészségügyi rendszer (ahova több mint 40 éven át fizette Apukám a betegbiztosítást!) ezt nem tudta bebiztosítani.
Elképzelhető, hogy nem csak egyszerűen pechje volt Apukámnak???
Hanem van erre a betegségre egy kézzelfogható magyarázat is???
Ha van magyarázat, akkor biztos lehetett volna valamit tenni a MEGELŐZÉS érdekében.
ÉS LEHET, HOGY MA 72 GYERTYA ÉGNE A SZÜLINAPI TORTÁN…
